2016. október 28., péntek

18. fejezet: A Hanbokok csodája

szeptember 14., szerda


*Napló

Fogyatkozik az idő, amit naplóírásra fordítok esténként. A művészeti iskola, a sorozatos tanulás, a kimerítő gyakorlás és a temérdek edzés, mind felemészti az összes szabadidőmet. A nap végén pedig csak haza akarok menni és aludni, szóval eléggé mozgalmas napjaim voltak. Régen töltöttem fel bármilyen videót is Youtubera. Ha jól emlékszem, legutoljára a „Just The Way You Are” akusztikus verzióját énekeltem el, méghozzá Joshua társaságában. Amióta felébredő érzéseim testet öltöttek bennem, nem volt merszem újra megnézni azt a videót, amitől már egy ideje távol tartottam magam. Túlságosan is ingadozik mostanában a hangulatom. Egyik percben a boldogság rózsaszín felhője ölel körbe, a másikban pedig ok nélkül elkezdek bőgni órákon át. Persze, ezt titkoltam a többiek elől. És időközben rájöttem, hogy nem vagyok már az, mint aki régen voltam. Jobban belegondolva, eddig is titkokat tartottam magamban, amiket senkivel sem osztottam meg. Biztos vagyok abban, hogy mindenki rejteget valamit mások elől, amivel könnyedén meg tudnánk őket sebezni, hisz ők maguk félnek szembeszállni vele. Viszont én miért palástolok dolgokat, még ha ez a napló csakis rólam szól, és egyedül én tudok hozzáférni? Ahogy a legelső sorban is írtam. Az idő gyors kattogása rövidíti nappalaimat és éjjeleimet.

Szeptember első hetének két napjában egyáltalán nem tettem be lábamat az iskola területére. Félreértések ne essenek, nem történt semmi komoly, csak a havi nyavalyám miatt könyörögtem egy teljes órán át Mrs. Kimnek, hogy nem akar-e csak két napra igazolást írni nekem. Eleinte mindig azt hajtogatta, mint régebben „Nem csinálhatod ugyanezt minden hónapban, mint azelőtt”, de egy idő után beleegyezett azzal a feltétellel, hogy napközben gyakorolnom kell, délután pedig bepótolnom az aznap feladott házikat. Egy pillanatig sem tétováztam, azon nyomban belementem. Még mindig jobb, minthogy egy tanórán, vagy éppen a suli folyosóján elhalálozzak görcsök közepette.

Az iskolát is egyre jobban élveztem és egy kicsit sem féltem már attól, hogy egyáltalán ide tartozom-e vagy sem. Mondhatni beilleszkedtem az osztályunkba és kialakult egy fajta kisebb baráti kör köztem, Melani és Eunji között, meg más évfolyamban levő lányokkal, plusz miattam és Melani jóvoltából fiúk is lógtak velünk. Mark, (aki már szerencsére egészen normálisan viselkedik velem, nem tett az óta semmi gyanús lépést sem) Haechan és Renjun (nem annyira ismerem még őket, de Melani egész jól kijön velük) és Jeno (aki még egy ebédszünet erejéig leült hozzám, mert Melani kihagyta az aznapi étkezést). El ne felejtsük a fiúk rajongói táborát, akik csakúgy tapadtak rájuk, mint az újonnan jött bacilus. Nehéz lehet, ha az SM ügynökségnél vagy idol, esetleg gyakornok.

A tanulással viszont nehézségeim vannak, legfőképpen pedig a koreai irodalommal és nyelvtan órákkal. Szó sincs arról, hogy semmit nem értenék a tanárom mondandójából, épp ellenkezőleg, már első hallásra képes vagyok lejegyzetelni egy csomó dolgot. A tétel kidolgozás a legnehezebb, hiszen belecsöppentem a tanítás közepébe, s hiányos tudásom néha annyira kikészíti az agyamat, hogy az menten felrobbanni készül a helyéről. Hiányoznak az alapok, a szavak fogalmai, jelentései, használatuk, amikre külön időt kell rászánnom mindamellett, hogy nem maradok le és nem rontok a tanulmányi átlagomon. Bonyolult évnek nézek elébe, ami nem csak a tanulásnál áll meg, hanem a gyakorlás is felerősíti mindezt, amit eddig felsoroltam. Hetente ötször este héttől hajnali egyig csak táncoltunk és táncoltunk, pihentünk, majd ismét nekiálltunk, szóval nem volt olyan nap, hogy ne fájt volna vagy a lábam, vagy a hátam, vagy éppen a karom. Szinte mindennap laposakat pislogtam, annyira kimerült voltam.

Joshuával viszont az óta a szombat óta nem találkoztam vele kettesben egyszer sem. Túlságosan sok megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. Cselekedetei, miképpen szívemet futásra kényszeríti, egyáltalán nem enyhültek. Ez pedig egyre csak rosszabb és rosszabb lesz.

Kevesebb, mint 10 órával ezelőtt Eunsoo unnie azzal fogadott, hogy a fiúk Facebook oldalán az első négy tag teaser képét osztották meg. Ó igen, hiszen véget ért a Vappes „Once a day” videó sorozat, miszerint mindennap egy tag minimum 10 percig élőben vloggolt. Semelyik videót nem tudtam megnézni zsúfolt napirendem miatt. Picit visszatérve a képekhez, a legelső fényképen Joshua mosolygott egy masnival összecsomagolt ajándékkal. Haja két oldalt le volt nyírva, így csak feje tetején lapult hajzuhatag. Arcán az a páratlan mosoly virított, mint minden alkalommal, mikor összefutottunk. Egy kép felébresztette addig szunnyadó lepkéimet, akik már bőven sokszorozódtak, mivel szárnyaik erősen csapkodták hasfalamat. Fedetlen nyakát látva elfogott egy tipikus bizsergető érzés, amit ide érkezésem előtt sosem tapasztaltam. Szerettem volna újra magas figuráját látni előttem és jellegzetes mosolyát, ami soha nem változott, mindig ugyanolyan volt. Hogy lehet az, hogy ez a kellemes érzés, olykor megfojtja a szívem?

***

            - Melani, Lilly, egyetek már valamit! – szólt ránk Eunsoo unnie miközben szája az előbb elharapott pirítóssal volt tele. Mellette Süsü csendben kanalazta táljából tejben áztatott gabonapelyhét, míg egyik kezében a telefonját bámulta mindvégig, és valami érdekfeszítőt szemlélt. Térdeit egészen az álláig felhúzta, mondhatni olyan volt, mint egy gombóc.

            - Nem vagyunk éhesek – válaszoltuk meglepetésszerűen egyszerre ugyanazt, mire egymásra néztünk és kitört belőlünk egy jó ízű nevetés.

            - Muszáj ennetek, különben a gimiben össze fogtok esni és Lilly, belőled kinézem, hogy minden percben nyafogni fogsz, mert „jaj de éhes vagy” – Eunsoo megpróbált kicsivel komolyabb lenni kettőnkkel, de látszólag nem tudta ezt a jellemét megőrizni kora reggel, hiszen arcán most is ott ült az a kedves mosoly, mint mindig.

            - Jól van, eszek egy tál müzlit, mint Süsü – közben szemeimet forgattam. Kivettem egy kék tálkát a felső polcról, az étkezőasztalon pedig tej és müzli után nyúltam, ami mind Süsü előtt hevert. Ő viszont továbbra is csak eszegette a szétázott müzlit, szemeit egy másodpercre sem vette le a kis képernyőről. Leültem vele szemben, s unalmamban a tévének szenteltem figyelmemet, ami ma reggel is, mint ahogy már megszoktam, a legfrissebb hírekről beszélt.

            - Süsü, mit nézel a telódon? – tettem fel neki egy kérdést, miközben továbbra is a híradót néztem. Ő viszont nem válaszolt, hanem folytatta azt, amit eddig is csinált. Direkt nem válaszolt vagy tényleg nem hallott meg? - Süsü! Kérdeztem valamit!

            - Ó, igen? És mit? – mondta teli szájjal, de akkor se nézett rám.

- Mindegy, nem érdekes - Nagyot sóhajtottam, csak utána emeltem egy újabb kanalat számhoz.

            Éppen a koreai miniszterelnököt mutatták a tévében, mire kinyílt a bejárati ajtónk, emiatt kapta oda mindenki a tekintetét, még Süsü is, amit furcsálltam, hisz az előbb nem is figyelt rám. Az ajtóból már a jól ismert Mrs. Kim jött be, aki levette a cipőjét a bejáratnál és a mi irányunkba sétált. Cseppet sem változott egy hónap után, kivéve a tényt, hogy nagyon sápadt volt, amit lehet egyedül én vehettem észre rajta, hisz közülünk én ismertem a leghosszabb ideje. Egy szó nélkül mind a négyünk felállt és meghajoltunk előtte.

            - Sziasztok, lányok. Elnézést, hogy ilyen korán kereslek titeket, de nagyon fontos az, amit most mondani fogok. Ugye nektek azt mondták, hogy holnap lesz a fellépés, viszont tévedés történt. Hivatalosan ma van az MBC-nél a felvétel napja, emellett mától számítva 16-ig van a Chuseok nemzeti ünnep. Kikértem mindegyikőtöket a mai napra, szóval nem lesz semmi baj a hiányzásotokkal. Viszont eléggé sok dolgunk akadna még, amit majd a helyszínen el fogok magyarázni. Másfél óra múlva jön a busz értetek és a fiúkért is, ezért kezdjetek el készülődni. Nyomás! – tapsolt kettőt Mrs. Kim, mire őrültek módjára kezdtünk el kapkodni. Én felkaptam a vajat, lekvárt és tejet, majd a hűtőhöz siettem, Süsü (végre!) letette a telefonját az asztalra és azt a pár tányért elmosogatta, Eunsoo egyből a szobánk felé vette az irányt, amíg Melani egy darab croissantot majszolt el sebtében. Kíváncsi vagyok, hogy a mi csapatmunkánknak milyen nevet adnának egy valóság showban, mert tény, hogy egy ütemben kezdtünk el mozogni mindannyian, de külön-külön.

            Egykettőre mind a négyünknek sikerült elkészülnie kevesebb, mint egy óra alatt, ami számunkra szinte már hihetetlen volt. Én léptem ki legutoljára a lakásunkból, hisz nekem azt tanították, hogy mindig húzzak ki mindent a konnektorból és semmit ne hagyjak nyitva magam után. Farzsebembe csúsztattam kulcstartómat, csak azután indultam lefelé a többiekhez, akik értelemszerűen rám vártak. Arra számítottam, hogy egy busszal fogunk menni mind a tizenheten, de tévedtem. Mrs. Kim fekete kocsijának bal hátsó ajtaja nyitva volt, szerintem arra várt, hogy én is beszálljak végre a többiekhez. Lehuppantam az ülésre és az ajtót is becsuktam magam mögött. Mrs. Kim beindította a motort, de még mielőtt egy centit is gurult volna, az ablakból kifelé meredtem, s egy sötét barna szempár találkozott enyéimmel. Két szempillantást tudtam vetni rá, hisz utána arcképe elsuhant mellettem.

            Furcsa, de az MBC épülete már nem tűnt olyan gigantikusnak, mint amilyen egy hónappal ezelőtt volt. Ismertem már a legtöbb helyiséget, sokszor eltévedtem már egyes folyosókon, egyedül a színpadot változtatták meg, mint minden alkalommal. A felvétel előtti próbát viszont csak délután 4 órától kezdték el, addig is szabadon mászkálhattam amerre csak akartam. Éppen a büfé felé vezető szűk folyosón sétáltam végig, amikor valaki hirtelen nekem jött és ezzel nem csak a kezében levő ruhadarabokat ejtette a padlóra, hanem mindkettőnk egyaránt a padlón végezte. Egy kicsit feljajdultam, de nem történt nagy bajom. Az elbotlott nő elkezdte összeszedni a ruhákat, én is így tettem, majd mikor az utolsó ruhát is a kezébe adtam, egy időben felálltunk. Abban a percben meghajolt előttem és elnézést kért.

            -  Joesonghabnida ! (Elnézést!) – miután felegyenesedett, akkor vettem csak észre számomra egy igen ismerős arcot. Talán csak hosszú fekete és szemébe logó haja miatt nem ismertem fel egyből, de szemeim ezúttal sem csaltak.

            - Angie Unnie! – öleltem meg olyan gyorsan és olyan szorosan, hogy levegőt is alig tudott venni, sőt még a ruhák is újra a földre estek. Kicsit engedtem az ölelésből, majd hátraléptem és nem tudtam nem vigyorogni rá.

            - Lilly! Úristen, nagyon megijesztettél engem! – nevetett egy keveset.

            - Bocsánat, nem volt szándékos – vele együtt én is kacarásztam.

            - Mesélj! Hogy-hogy itt vagy? Nem is tudom, hogy mit mondjak, olyan rég nem láttuk egymást… – lehajolt összeszedni a ruhákat, viszont egyik szemét továbbra is rajtam tartotta.

            - Én is mondhatnám ugyanezt. Régen említettem, hogy ösztöndíjat kaptam, hogy Szöulban tanulhassak, és hát… – vettem egy mély levegőt. - A menedzseremről kiderült, hogy az ügynökségvezetőjének a felesége, ezért összekerültem a cég fiúbandájával, pontosabban a Seventeen-nel, volt egy meghallgatás, amin továbbjutottam két másik lánnyal együtt, ezért most gyakornok vagyok a cég alatt és ma azért vagyok itt, mert fel fogunk lépni – mondtam ki mindezt egy huzamban. Angie úgy állt előttem, mint egy megdermedt szobor.  - Angie Unnie? – lóbáltam egyik tenyerem szemei előtt, mire végre pislogott egyet.

            - Nekem végem. Jön a banya – nyitotta ki tágabbra szemeit.

            - Hogy ki? – nem értettem a célzást, ezért jobb volt, ha megkérdezem.

            - Hát a Pledis stylistja! Én még csak segédkezem, mert rövid ideje vagyok a cégnél, de most mennem kell, mert ha nem, akkor lefejez. Ó! Viszont látjuk egymást a ruhapróbánál! – ment el mellettem Angie, én pedig csak integettem neki, habár ezt a „banya” is meglátta, ezért fintorgott. Szerintem rám.

            Időközben teljesen megfeledkeztem arról, hogy eredetileg a büfébe akartam menni, hogy teletömjem magam még mielőtt elkezdődne a főpróba és a ruhapróba. Így hát sarkon fordultam, hogy oda menjek, de a fejem egy mellkasnak ütközött, amitől már két helyen is sajgott valamim. Még mielőtt hátrálni tudtam volna, két kezével megmarkolta vállaimat, majd tekintetét enyéimbe fúrta. Láttam már korábban is ezt az arcképet, bár nem ilyen közelről, mégsem volt az olyan régen. Ridegnek éreztem szemeit, mintha a gondolataim közé akart volna befurakodni. Összeszorult torokkal álltam előtte, levegőt is félve vettem.

            - Megint találkozunk – vette le két kezét vállaimról, így egy kicsit enyhült a feszítő érzés. Nem tudtam mit mondani neki, szemeimmel cipőimet pásztáztam, annyira kerültem a pillantását. Meghajoltam előtte, aztán próbáltam eliszkolni előle, de szorosan megragadta a csuklómat, ezzel megakadályozta további lépéseimet. - Vártam, hogy egyszer felhívj. Ehelyett magadtól jöttél.

            - Engedjen el, légyszíves! – húztam el csuklómat kezéből, mire csak még jobban megszorította. Meglepett ez a lépése annyira, hogy szemeim elkerekedtek, sőt ajkaim is kinyílottak.

            - Nem kell ilyen formálisnak lenned velem. Amúgy sem azért vagyok most itt, hogy játszadozzak veled, még ha élvezem is – komoly arcán apró mosoly húzódott, ami tökéletes fehér fogsorát villantotta meg. - Figyelmeztetni akarlak. Jobb lesz, ha ma kihagyod ezt a fellépést – hangneme hirtelen megváltozott, ahogy ezeket a szavakat ejtette ki.

            - Miért? – fordultam vele szembe. Kissé ledöbbent ettől, bár még mindig erősen fogta csuklómat, ami már zsibbadni kezdett.

            - Nem vette jó néven Lee Sooman, hogy elutasítottad a kérését, ezért a ma esti fellépés után azt tervezi, hogy riportereket küld egyenesen a kijárat elé.

            - Ez nem lehet igaz… – szakítottam meg a szemkontaktust kettőnk közt. Gyomorforgató érzésem támadt ennek hallatán. Lehet csak az éhség beszélt belőlem.

            - Pedig igen. Mindenesetre, ha bármi lesz, akkor majd segítek. Most menj nyugodtan – engedte el csuklómat, de még mielőtt kezét maga mellé engedte volna, ujjaim tenyere közepén maradtak, így adott rá egy halovány csókot. Közben a gondolataim futótűzként száguldottak végig a fejemben, talán még egy pár tűzijáték is felrobbant, olyan sebességgel vettem el a kezemet mellőle. Tény és való, puha ajkai bőrömnek cuppantak.

            - Taeyong Oppa. Miért segítesz? – még mielőtt ott hagytam volna, a válaszára kíváncsi voltam. Változatlan tekintetéből nem tudtam volna megmondani szándékait. Hasonlított ez Joshua jelleméhez, mégis, ez a szempár nem azt a meleg és nyugodt érzést nyújtotta, hiába fénylett sötét barnán, ahogy az övé is.

            - Vonz a magabiztosságod. A kis Marknak is jobb kedve van, amióta veled tölt egy kis időt. Van egy olyan érzésem, hogy vagy meg tudsz változtatni dolgokat vagy felkavarni mások hétköznapi életét. Felkeltetted az érdeklődésemet.

            Zaklatottságomat egy egész tányér frissen készített édes tteok süteményen gyűrtem le. Kezemmel bal arcomat támasztottam meg, míg a másik oldalon elrágtam az imént említett édességet. Automatikusan nyúltam újabb, s újabb után, annak ellenére, hogy az előző falatot sem nyeltem még le. Sok dologban nem voltam biztos, kezdve azzal, hogy egyáltalán megbízhatok-e Taeyongban. Szavai csábítóak, mégis segíteni szeretett volna nekem, mert más különben miért jött volna ma el? Próbált megbabonázni engem, noha nem azt mondom, hogy nem sikerült a csábmesternek. Remélem, ő nem akar tőlem semmit sem.

            Mindjárt itt volt az idő. Homlokomról patakokban folyt le a veríték, holott nem is egy kimerítő edzésen verekedtem magam túl. Szimplán a várakozás keltett egy kisebb izgalmat bennem. Az adás már fél órája elkezdődött, az követően pedig rövid reklámszünetet tartottak. Azután következett a mi előadásunk. Mindegyikünkön virító színű hanbokok díszelegtek, külön odafigyelve arra, hogy partnerünkével egyezzen. Már-már azt lehetett mondani rám és Joshuára, hogy egy „pár” voltunk. Milyen szép is lenne.

            Felgyulladtak a fények. Immáron kezdetét vette hosszú gyakorlásunk eredménye, egy tánc, ami megmelengette az emberi szívet. Bal kezemet vállára helyeztem, másikat az ő tenyerébe kulcsoltam. Másik keze derekamon pihent, miközben szemeink világa ismételten találkozott. Közelebb húzott magához, éreztem minden levegővételét, ami a szívemmel egy ritmusban járt. Ha táncolok, olyan hatalommal bíró lét, mint az idő, nem akadályozott meg semmiben. Csak én voltam, a zene és a tánc. Eddig így hittem, hisz évekig egyedül osztoztam ezen. Ma már rájöttem, hogy legyek egyedül vagy akárkivel, ez mindig változatlan marad. Itt állok vele, aki ilyen gondolatokat kelt bennem, amelyekről sejtelme sincsen. Bárcsak így maradhatnánk ezek után is.

            Kijövetelem előtt meghajoltam mindenki előtt, amiért ilyen keményen dolgoztak. Épphogy csak kiléptem az ajtóból, fülsértő ricsaj csapta meg a fülemet… túl későn reagáltam. A fiúk öltözője volt a legközelebb a kijárathoz, ők pedig már rég kint voltak. Futottam a kijárat felé, amilyen gyorsan csak bírtam. De már túl késő volt. Fényképészek, riporterek vették két oldalt körül a fiúkat, egyedül a korlátok és a biztonsági őrök tudták az eszeveszett embereket visszatartani. Enyhén kicsaptam az ajtót, mire az visszacsapódott rám, mert kívülről valaki belökte az ajtót és a padlón landoltam. Ennek ellenére érthetően hallottam egy pár riporter kérdését és abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak én mentem volna ki előbb és nem ők. Minden kérdés Joshua felé irányult.

            „- Igaz az, hogy egy lánnyal volt Changdeokgung palota kertjében?”
            „- Milyen kapcsolat van maguk között?”
            „- Mióta ismerik egymást?”

            A fényképezőgépek hangos kattogása minden másodpercben elhangzott. Válasz viszont nem érkezett felőle. Habár nem láttam, hogy mi történt pontosan, csak a busz ajtajának becsukódását hallottam az ajtó mögül. Még mindig mereven ültem a földön, szinte mozdulatlanul. Tennem kellett valamit ez ellen. Nem hagyhattam ezt így. Ő nem tehetett semmiről. Felálltam és már készültem kinyitni az ajtót, de egy másik kéz elvette az enyémet a kilincsről. Baloldalra tekintve, Taeyong rezzenéstelen arca tekintet vissza rám a semmiből.

            - Ne csináld ezt. Csak még nagyobb bajba sodrod.

            - Miért akarsz megállítani?! – már szinte üvöltöttem rá. Haragom egy részét mind rá uszítottam, amiért megakadályozott engem. Nem tarthatott vissza ettől. Nem lehetet beleszólása abba, amiket tenni akartam.

            - Mert fontos vagy nem csak nekem, de másoknak is! Ha most kimész, nem fogod tudni egymagadtól letisztázni a dolgokat, ehelyett csak még több igazat adsz a pletykának, amit napok óta az emberek a szájukra vettek! – ingerült volt. Arca vörös színben égett, szemei viszont most szikráztak. Olyan heves volt, ezért hátráltam tőle. Miről zagyvált itt össze nekem? Miért most hallottam erről először?

            - Milyen pletykának? Te miről beszélsz?!

            - Szóval nem tudsz róla. Nem csodálom. Fényképek szivárogtak ki, miszerint vele együtt láttak a parkban, miközben a karjai között hordott egy lányt – zárta le ennyivel a témát. Elértem a határaimat. Az ok, amiért könnybe lábadtak szemeim meggyötört, széttiport. Nem voltam eléggé elővigyázatos. Ostoba voltam. Minden, ami az imént történt, az én hibámból következett be. Bajba sodortam azt az személyt, akit most a legjobban szerettem. Ó istenem, milyen ember vagyok én, aki így okozott neki gyötrelmet?!

            Kabátom hosszú ujjával töröltem le szemeimből áradó könnycseppjeimet, amik folyamatosan folytak államig lefelé. Fejemet lehajtva tartottam, nem szándékoztam az előttem álló személyre nézni, még ha a folyosó végén félhomály uralkodott. Sminkem egészen biztosan elmosódott, ezért sem akartam emberek előtt mutatkozni. Ő sem szólt egy szót sem. Kínos csend ülepedett le, erre a kihalt folyosóra, egyedül szipogásom hallatszott. És bár én egy centit nem mozdultam, velem szemben Taeyong karjai közé zárt. Ezzel próbált megnyugtatni, a közelségével. Viszont még ez sem enyhített fájdalmamon.



            - Tudtam, hogy ez lesz. Bármelyik is következett volna be, téged mindenféleképpen megsebeznek. Ha nem emiatt, akkor a cég visszautasítása miatt. Bárcsak meg tudtalak volna védeni valahogy… – erős karjai még jobban megszorította gyenge alkatomat, majdnem addig a pontig, hogy összeroppantott volna. Állát vállamon pihentette, olyan közelről hallottam szavait ezután. - Jobb esetben, most megcsókolnálak. De látszik, hogy ki birtokolja az érzéseidet.